Ma összefutottam a legdepressziósabb ismerősömmel. Azt tervezte, hogy a 25. szülinapján öngyilkos lesz. Még nincs 25, így nem lepődtem meg annyira, amikor leszálltam a villamosról. Kb 5 percet beszélgettünk, közben megtudtam, hogy az élete romokban: lerobbant a kocsija, kitették az albérletből, és kirúgták a munkahelyéről. És mindez egy hét alatt történt vele. Annyira nem dobbant meg a szívem a részvéttől, mert nála borzasztóan érezni, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa.
Viszont az ő szemszögéből nézve mesés életem van (mondjuk ezt tudtam). Csak kár, hogy nem tudom mindig az ő szemszögéből nézni magamat.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése